Amikor Luca Di Stefano a színpadra lépett, senki sem sejthette, milyen elképesztő előadás következik. Fiatalos külseje és nyugodt viselkedése alapján a zsűri könnyed, modern énekstílusra számított — valamire, ami tipikus a fiatal versenyzőknél. Ám abban a pillanatban, hogy kinyitotta a száját, az egész terem megdermedt.

Luca hangja — mély, gazdag és hihetetlenül lélekkel teli — úgy szólt, mintha egy tapasztalt jazzlegenda hangja lenne, nem pedig egy fiatal énekesé egy tehetségkutató színpadán. Hangszíne olyan volt, mint a régi bakelitek melege, hipnotikus, bársonyos mélységgel, amely azonnal libabőrt váltott ki a közönségből. A zsűritagok tágra nyílt szemmel, döbbent mosollyal és hitetlenkedéssel figyelték, mit hallanak.

Ahogy Luca könnyedén végighaladta a dalt, minden hangot precízen és érzelmi erővel adva elő, a stúdió hatalmas tapsviharban tört ki. A zsűritagok hitetlenkedve néztek egymásra, fejüket csóválva, mintha ellenőrizni akarnák, hogy nem képzelődnek. Egyikük a másik után hajolt előre, teljesen lenyűgözve attól a szürreális kontraszttól, amely Luca fiatalos megjelenése és erőteljes, „öreg lélek” hangja között volt.